…scripta manent

Élménybeszámoló a 2011. június 22-i salgótarjáni terepgyakorlatról:

Korábban már jártam Salgótarjánban. Még egészen fiatalon. Emlékszem, az út olyan volt, mintha a vonat csak a kedvünkért vágtatott volna át a hegyeken és erdőkön, néha meg-megpihenve a házak között. Nem is vettem észre, milyen hoszú volt az út. Csak az a pillanat él a gondolataimban még ma is tisztán, ahogyan egy felüljáróhoz érve a fékek felsikítottak, a kocsi rándult egyet, majd hirtelen megállt. A hangosbemondóból egy nő szaggatott hangja szólt, de a kupék előtti szűk folyosón araszolva nem lehetett érteni, mit is mondott. Mintha a fejek és csomagok áradata minden hangot magába olvasztott volna egyetlen, hömpölygő zajtengerbe. Leszálltunk. Hallottam a sorra becsapódó kocsiajtókat és a vonatfüttyöt, a távolodó lábak és műanyag táskakerekek zörgését, majd a vonat hangja is a távolba veszett. Csak a város maradt. Egészen más volt. Volt benne valamilyen megfoghatatlan titokzatosság. Egy rejtély, ami felfedezésre vár. Izgatottan próbáltam kibújni újra meg újra a kettesoszlopba igazgatott libasorból, hogy minél többet láthassak, amerre csak megyünk.  Emlékszem a levéltárra, arra, hogy olyannak képzeltem el, mint egy mesebeli múzeumot; hatalmas előcsarnok vitrinbe zárt régi emlékekkel és ősz hajú, szakállas professzorokkal, akik nagyítóval szemügyre vesznek minden egyes kiállítási darabot. A valóságban azonban egy aprócska, halványsárgára vakolt ház állt előttünk szerény táblával az oldalán, ami jelezte, hová is lép be az ember. Mégsem éreztem csalódottságot, mivel az egyszerű külső valóságos kincseket rejtett magában. Olyan iratokat, tervrajzokat és térképeket, melyek századokkal ezelőtt élt emberek kézvonását őrizték. Az idő, mint a hang, olyan gyorsan elillan, de ott, azok a lapok… mintha a pergamennel és tintával együtt magukba zárták volna a régmúlt megfakult pillanatait. Mi pedig megérinthettük az élő történelem darabkáit; azok pedig suttogtak nekünk, halkan, alig érthetően, de mind mesélt arról, mi történt vele. Most, tíz évvel később, már egyetemi hallgatóként megértettem, hogyan beszélnek némán a szövegek.

A szerdai terepgyakorlat lehetőséget adott, hogy újra ellátogassak Salgótarjánba. Az emlékeimben élő felüljáró helyett ez alkalommal a buszpályaudvar fogadott érkezéskor. A hangosbemondóból egy férfihang szólt, tisztán és élesen, figyelmeztetve a várakozókat a közelgő buszindulásokra. A keskeny buszlépcsőn lefelé igyekezve azonban meghallottam azt, ami akkor, évekkel ezelőtt megmagyarázhatatlannak és titokzatosnak tűnt… a kiejtésbeli finom eltérések és a tájszavak különleges összhangzatát. Egy másik nyelvjárás beszélőinek hangját. Újra átjárt a gyermeki izgalom, a felfedezés élménye, ám most nem egy újabb rejtélyé, hanem a megoldásé. A hosszú évekig várakozó kérdésre a magyar szakon megszerzett ismeretek feleltek. Nyelvész szemmel pedig a várost ismét újnak, felfedezésre várónak éreztem, és azt hiszem biztosan mondhatom, hogy a csoport többi tagja is ugyailyen izgatott volt. Első úticélunk a Nógrád megyei levéltár volt. Mind örültünk a lehetőségnek, hogy eredetiben is láthatjuk azokat az iratokat, melyekkel ősszel közelebbről és részletesen is megismerkedünk.

“A levéltár hármas feladata a gyűjtés, a rendezés és a közreadás”  - tudtuk meg a látogatás során - “mely meghatározott szabályok szerint történik”. A iratok nagy része igen rossz állapotban kerül be, számos közölük egér- vagy molyrágta, penészgombával fertőzött vagy töredezett. Ezek először a restaurátor műhelyébe kerülnek, ahol a restaurátor szakmai precizitással és művészi tehetséggel állítja helyre őket.

 Első lépésben száraztisztításon esnek át, amelyhez igen puha radírspongyát használnak, hogy a felületi szennyeződés a dokumentum további sérülése nélkül legyen eltávolítható. Ezután következik a vegyi tisztítás, ami a maradék szennyeződést is eltávolítja. Az átlátszó, kissé bódító szagú alkoholos oldatban ázó papírszövet valahogy olyan volt, mint az előhívófolyadékban úszó fotópapír. Csak épp ehhez nem volt szükség elsötétített környezetre. Végül ott van mind közül a legnagyobb odafigyelést igénylő feladat: a hiányzó részek pótlása. Persze ez csak a felület kiegészítése, hiszen az írott részeket nem pótolhatjuk, melyek egyszer elvesztek. Majd miután az irat mindezeken átesett, utána kerülhet csak FOND-jelzettel ellátva egy savmentes tárolódobozba, mely a kétemeletes raktár meghatározott polcán kap majd helyet. A múlt hangjainak templomában. Hiszen hogyan is írhatnám le máshogy azt a helyet, amiről folyton az egyiptomi ásatásokon feltárt katakombák és templomcsarnokok jutnak eszembe. Bent nyers, hűvös levegő fogad és örök időknek őrzött tárgyak, míg kint tikkasztó hőség szárítja a torkot. Hihetetlen élmény. 

A busz indulása előtt még arra is maradt idő, hogy egy eleven és izgő-mozgó iskolás csoporthoz csatlakozva a helyi bányamúzeumot is végigjárjuk.

A színes sisakkavalkád egyre beljebb haladt a bánya gyomra felé, ahol csak a jelzőlámpák és a kicsik kezében újra és újra felbukkanó mobiltelefonok fénye adott egy kis világosságot. Miközben a túravezető (mert azt hiszem inkább túra volt ez, mint múzeumi séta) arról beszélt, hogy milyen mostoha körülmények között kellett a bányászoknak dolgozniuk, és mennyi veszély fenyegette őket munka közben, addig az egyik kisgyerek egy pókot piszkált, pedig szegénynek ugyanolyan nehéz lehetett száraz helyet találni a talajvíztől átázott fapilléreken, mint amilyen nehéz a szén felszínre hordása lehetett. Beljebb láthattuk, milyen telefonokat használtak a könnyebb kommunikációhoz és milyen eszközök segítették később az ott dolgozók munkáját. 

Ahogy visszafelé haladtunk a gyomorból a torkon át újra ki a szabadba, megkönnyebbültem, hogy onnan lentről van kiút. Van fény az alagút végén. :)

Ennél pedig nem is lehetne jobb lezárása egy élményekkel teli kirándulásnak. Egy újabb felejthetetlen élménynek, mely ugyanúgy, mint ahogyan a korábbi látogatás, egész életemben elkísér, és mindig örömmel gondolok vissza rá.